Jekánásodás

Első poszt, majd írok bemutatkozást is.

 

A mai napon Imre fiamat (ez álnév ám – némileg) nagyapja kézben hordozta kerti teendői közben. Ez azért nagy szó, mert én az elmúlt évben életvitelszerűen/igény szerint hordoztam, amit ő nem igazán nézett jó szemmel, főleg eleinte, és bár nagyon szereti Imit, ha dolga akadt, mindig következetesen letette. Jean Liedloff könyvében, amiben a jekána indiánok életviteléről olvastam, kiemeli a szerző, hogy mennyivel hasznosabb egy baba számára, ha az őt kézben tartó személy valami hasznosat tesz, mintha csak céltalanul sétálgat, vagy üldögél. Ezt az eszmét képviselem már bő egy éve, és kicsit elfutott a méreg, hogy miért kellett ennyi ideig várni erre – ahogy Imre egyre egyértelműbben kommunikált, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy mennyire élvezi a szemmagasságban létezést, és a felnőttek tevékenységét. Aztán kicsit elengedtem az egómat, és rájöttem (és ez a blog ilyen rájövésekről szól), hogy ez nem rólam szól (ezt azért tudtam már), de nem is Imiről, aki már inkább gyalogol itthon, és nem baj, hogy az ő mini-korából kimaradt ez az élmény a nagyapja által, hiszen így is szeretik egymást, én pedig megadtam ezt neki. Ez a mai kis tégla beépülhet majd a további unokák lelki házába, akik lehet, hogy csak a nagypapa kezéből tapasztalhatják meg a kiságy rácsain túli világot elfoglalt szüleik mellett. És ez Iminek jó lesz. Ez mindenkinek jó lesz.

Bemutatkozás

Itt lesz a bemutatkozás egyszer. Később.